Néhány szó a protokollról

A hétköznapok protokolljáról vagy viselkedéskultúráról blogot írni valószínűleg őrült dolognak tűnhet. Pedig ez egy olyan témakör amibe beleszületünk, amivel együtt élünk, amit többé-kevésbé helyesen alkalmazunk vagy szeretnénk helyesen alkalmazni a mindennapokban és aminek a megtanulására, fejlesztésére sajnos csak kevés lehetőség nyílik.

Teljesen normális módon a társadalmi érintkezés formáit a családban, majd óvoda, iskola intézményeiben kezdjük elsajátítani. Megtanuljuk kinek köszönünk sziát, csókólomot vagy jó napot kívánokot, kit tegezünk, kit magázunk vagy kinél használjuk a tetszikelést, majd 18-20 éves kor körül jönnek az első kételyeket, hogy Zoli bácsinak aki cirka 40 éves és 10 évesen még csókolómmal köszöntünk, most ezt hogyan tegyük meg?? Emlékeszem 14 éves lehettem amikor beköltöztünk egy új 4 emeletes társasházba, ahol akkor természetesen minden felnőttnek csókólomot köszöntem, majd eltelt hat év és 20 évesen ezt már kicsit cikkinek éreztem a 40-50 éves korosztály irányába. Voltak akik érezték ezt a disszonanciát és kedvesen felajánlották, hogy most már éppen itt az ideje, hogy tegeződjünk. Mások ezt nem vették észre és így kénytelen voltam én váltani és áttérni a Jó napot kívánokra, akire volt aki továbbra is sziával válaszolt, nekik legközelebb én is csak egy laza sziával köszöntem, a többség azonban vette a lapot.  

De ott van a vállalati kultúra, amikor a cégen belül a kommunikációs forma a tegeződés, ez is tud nehéz helyzeteket okozni. Mikor 25 évesen főállású munkavállalóvá váltam a cégnél ahol dolgoztam volt egy nagyon kedves takarító hölgy, Éva néninek hívták, körülbelül 60-65 éves lehetett. Én nagyon furcsának éreztem akkor, ha csak egy „Szia Évával” köszönnék neki. De szerencsére Éva néni szállította a kész megoldást és ezt javasolta: „ Tudod, mit köszönj akkor nekem szia Éva nénivel”.

De beszélhetnénk az étkezésekről is, vajon hányan tudják, hogy csemetéjüket hogyan kell megtanítani az asztali illem szabályaira? Tudják-e, hogy egy büféasztalt nem illik megrohamozni és a tányérunkra öt-hat féle ételt is rápakolni, mert ezt így lehetetlen kulturáltan megenni, amit talán az alábbi megtörtént eset szemléltethet a legjobban.

Egy állófogadás tanulságai

Egy átlagos állófogadáson megérkezik a meghívott vendégsereg a múzeum aulájába. Középen egy hatalmas büfé asztal áll, amely roskadozik a jobbnál jobb falatoktól. A terem hátuljában valaki beszél. Ezt onnan lehet tudni, hogy zúgó gurgulázás hallatszik párhuzamosan 600 vendég félhangos beszélgetésétől. Az érkező vendégek tekintete ösztönösen a büfé asztal felé fordul, frusztrálttá válnak. Az élelmesebbek eleve a büféasztal mellett próbálnak megállni. Alig várják, hogy eldörrenjen a startpisztoly és megkezdődjön a „ki tud időegység alatt nagyobb mennyiségű ételt felszedni egy tányérra” című nemzetközi társasjáték. Az étkezés megkezdésekor az emberek próbálnak nagyon-nagyon elegánsan és kulturáltan borzalmas mennyiségű ételeket egymás mellé rakni a kistányérra. Vesznek a füstölt marhanyelvből, a tormakrémes sonkatekercsből, kaszinótojásból. A később érkezők, és a büfé asztaltól távolabb állók között kitör a „nekem nem jut belőle” pánikfélelem és finoman elkezdik nyomni az első sort. Az introvertáltabb típusú idős hölgyek ilyenkor halk megjegyzésekkel vagy egyszerűen csak a cö-cö-cö hangok folyamatos hallatásával jelzik türelmetlenségüket és nemtetszésüket. Amikor valaki megpakolta tányérját és sikerült keresztülverekednie magát az előrenyomuló tömegen, megpróbálja a felhalmozott ételeket úgy elfogyasztani, hogy a kezében egy villa, egy tányér, egy kés, egy szalvéta, pékáru, egy pohár ital. Nincs olyan ember, aki ezt kulturáltan meg tudja oldani egyszerre. Állófogadás esetében, ha nincsenek könyöklőasztalok, akkor a vendégek ablakpárkányokon, lefelé fordított szemetesvödrökön vagy egymás hátán étkeznek. Volt már rá példa, hogy a feleség tartotta a tányért férjének amíg az evett, majd cseréltek. A legédesebb történet ezzel kapcsolatban, amikor a férfimosdóba egy középkorú menedzsernek mondható úrral találkoztam, aki lehajtotta a WC deszkát, ráült, két lábából asztalt formált, szépen megterített rajta, rátette a tányért, a nyakkendőjét hátracsapta és késsel-villával, az alkalmi jellegű asztalon fogyasztotta el vacsoráját.

Forrás: Vatel Rendezvényszervező Iskola előadásanyaga 2004, előadó: Novák László

Érdekes témakör az öltözködés kérdése, hogy mit vegyünk fel egy állásinterjúra, egy esküvőre vagy amikor munkába megyünk. Sokan gondolhatják, hogy ez egyértelmű felesleges erre fecsérelni a szót. Mégsem így van. Jó egy hónapja voltam egy templomi esküvőn. Az időjárás kellemes volt, se nem túl meleg se nem túl hideg. A szertartás már megkezdődött, amikor megérkezett néhány elkésett vendég, farmerban, pólóban sport cipőben, helyet foglaltak előttünk, majd elkezdtek beszélgetni, sms írni. (a templomban közben folyt a szertartás) Jól tudom, hogy a formális öltözet nem minden esetben a legkényelmesebb, de öltözetünkkel egyrészt tiszteletet adunk a másiknak, másrészről másrészt a saját imázsunkat tükrözi, üzleti alkalmakon pedig a cégimázs részét képezi.

Oldalunk ehhez hasonló izgalmas témákat fog megtárgyalni, így mindazoknak ajánljuk akik érdeklődnek a téma iránt azaz szülőknek, gyerekeknek, tanároknak, tanulóknak, fiataloknak és a szenior korosztály képviselőinek.